Színkavalkád a múzeumban

Kedvelem, amikor egy bankár fiú megúnva a számok szürke tengerét, pénzt fektet a kultúrába, mert akkor minden áron - szó szerint - jó cuccokat vesz. Olyanokat, amiket keletkezésükkor csak a nincstelen művészek és esetleg a jószemű mecénások szeretnek. Lehet persze, hogy néhány elkészültekor ők is ott álltak egy itallal a kezükben a tó partján a festők között, de lehet nem.  És tényleg mindegy, hogy Párizsban, vagy egy német városban teszik. A lényeg, hogy megvették, támogatták akkor. És mi olyan szerencsések vagyunk, hogy 50-100 évvel később egy-egy állami múzeumban megnézhetjük ezen gyűjtemények legjobb darabjait.  

Na, ez van most Bécsben a Leopold Museumban.

Karl Ernst Osthaus - hogy nevesítsem a bankárfiút - a XX. század elején elkezdte gyűjteni Hagenben a "Die Brücke" festőinek képeit, megtámogatva ezzel a művészek későbbi életét is.

Ők voltak, akik a német ipari városban, Drezdában 1905-tól szakítva az addigi festészeti hagyományokkal, az impresszionisták által képviselt optikai érzékelés megjelenítése és a szecesszió önmagában feloldódó formavezetése helyett egyszerűen a színek használatával akarták kifejezni a hangulatot. Ezek a színek meséltek azokról az arcokról, az emberekről, szituációkról, amiket lefestettek. Ernst Ludwig Kirchner például képes volt türkizkék csíkot belefesteni egy női arcképbe, hogy ezáltal is keményítse annak vonásait. Nyarakat töltöttek a Moritzburger tavak mellett fiatal csitrikkel modellnek használva őket, hogy a nyár és a fiatalság életérzését vászonra vihessék. Ha nem volt elég modell, hát maguk álltak be pózolni.

Kirchner mellett Max Pechstein (ő festette a sárgazakós jockeyt), Christian Rohlfs, Karl Schmidt-Rottluff, Emil Nolde, Conrad Felixmüller tartoztak a csoportba. Gyakran összegyűltek, hogy 15 perces aktokat fessenek, vagy csak egyszerűen az összegyűlés hangulatát adják vissza, amikor a társaság női tagjai szinte csüggnek a mesélő férfi ajkain.

Mindezt erőteljes színek és vonalak segítségével festették le.

Ez a kiállítás címe is, Farbenrausch - Színbódulat. 

Nolde puha képeket festett, tengert és  ronyozó, padlizsán színű felhőket, vagy csak virágszirmokat vitt vászonra.

Mindezt a Leopold Museum merészen egy lila színű teremben függesztette fel, együtt Rohlfs kék Éjjeli holdfény képével.

De nem ez az egyetlen meglepő szín a kiállításon, mert minden terem egy-egy nagyon erőteljes színnel próbálja meg még jobban kiemelni a festmények hangulatát.

Akkoriban Drezda mellet München is fontos helyszíne volt a művészetnek, ott alakult meg a "Der blaue Reiter" művészeti csoport, akiktől most Gabriele Müntner egyik képe került a kiállításba. A bajor fű zöldebb. Legalábbis ezen a képen mindenképp. Ő volt az, aki a lényegében nincstelen Kandinskyval éveken át élt együtt a bajon Alpok alján. Kapcsolatuk ugyan csúfos véget ért, de a képei maradandóak.

Az Osthaus Museum képeinek nagy része a bankárfiú korai halál után Essenbe került, ott bővült és mind a mai napig a német expresszionizmus egyik legnagyobb gyűjteményét adja. Ezt hozta ide most a Leopold Museum, kiegészítette saját festményeivel és egy igen kiváló kiállítást hozott össze belőlük. A termek, amikben több mint 30 festmény és 80 fekete-fehér litográfia szép keresztmetszetet mutat a múlt század 10-es, 20-as éveinek német festészetéből, sem mentesültek az erőteljes színektől. Sárga, piros, zöld, lila színekben pompáznak. Ezen ugyan több kritikus is finnyogott, de kit ne ihletne meg ennyi szín és próbálna meg maga is valamit hozzáadni ehhez a színkavalkádhoz?

  

(A kiállítás 2016 január 16-ig tart nyitva)

*****

És ha már megvette az ember a belépőjegyet, érdemes megnézni a múzeum állandó ugyan, de most újjászervezett Schiele kiállítását a harmadik emeleten, vagy esetleg meginni egy pohár Budweisert a múzeum kávézójában.

 (képek: saját)