Puccini keleten - opera a római kőfejtőben

Egy ideje nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy a Bécshez közeli Sankt Margarethen kőfejtőjében megnézzem Puccini egy másik igen népszerű operáját. A plakátjai már régóta hirdetik az előadást, sötét alapon egy piros ruhás nő látható rajta, meg az opera címe: Tosca.

Hát igen, ez is egy méltán sokat játszott darab. Bár itt - mint az operák nagy részében - a főbb szereplők mindegyike meghal, a zene már az első taktustól kezdve egy irányba, egy nagyon fülbemászó dallamra felfűzve halad. Ebben van az egyik leghíresebb ária, amit minden tenor szeretne tapssal a végén elénekelni, a levél ária Cavaradossi gondolatival beteljesülhetetlen, de felemelő szerelemről a siralomházból. A főgonosz Scarpia meg megkap minden lehetséges zenei aláfestést ahhoz, hogy hátborzongató énje még jobban kijöjjön. Nem csodálkoznék, ha velem együtt sokak kifejezetten várnák a második felvonásban nagyjelenetét.

És ki ne tudná, hogy a végén a piros ruhás nő, Tosca leugrik az Angyalvár bástyájáról. Mindig is foglalkoztatott, hogy ezt a színpadon hogyan csinálják úgy, hogy Tosca ugrása életszerű legyen, ő ne törje ki a nyakát, de mégse pattanjon vissza a túl rugalmas matracról, mint a paródiákban.

 

St.Margarethenben, vagy magyarul Szentmargitbányán a világörökség részét képező római kőfejtő van. A fertőrákosi ikertestvére. Még csak azt sem mondanám, hogy felhagyott kőfejtő, mert jelenleg is innen viszik a Stephansdom felújításához a mészkövet, ha épp szükséges. A mintegy 2000 éve üzemben levő kőbánya adta a soproni és bécsi templomokhoz a követ. És innen származtak az idén 150 éves bécsi Ring jelentősebb épületeinek - Burgtheater, Hofburg, Karlskirche, és a 2 múzeum - kőelemei is.
 

1996 óta használják a kőfejtőt operák előadására. Azóta tudják, hogy ez a 7000 négyzetméter nagyságú, mintegy 30-40 méter magas kőfalakkal körbevett lyuk kíváló akusztikával bír. Alkalmanként 4700 ember befogadására alkalmas a nagyszínpad, ahol 5 évente passiójátékokat is rendeznek. Tehát egy nyáron, július-augusztus során mintegy 70 ezer ember látogat el ide operázni. Ezek persze nem mind vájtfülű operarajongók, úgyhogy nem lehet mondjuk egy bayreuth-i mércével mérve modernizált darabot előadni. De lehet híres operákat tisztességgel, nagyobb színpadi jelenléttel és látványelemekkel feltúrbózott módon színre vinni. És a mindenhonnan idelátogató nagyérdemű hálásan fogja a végén megtapsolni a látottakat. Itt nem számol senki a nézőtérről jövő kritizáló buhh bekiabálásokkal, viszont a nézők szeretnének valami "cirkuszi" mutaványban is részesülni. Úgyhogy például a tüzijáték kötelező eleme az itt színrevitt operáknak. 

 

Évekkel ezelőtt a Traviatát már láttam itt, de mert a kihangosítás nem volt annyira jó, a színpadkép sem volt igazán izgalmas és sok volt a szúnyog, csak olyan nyári szórakozásnak, nem is igazi operázásnak tartottam idejönni. Viszont idén itt is új intendánsasszony került a rendezvény élére és úton-útfélen  nagyon pozitív kritikát kapott, hát kerestem a lehetőséget, hogy eljussak ide.

 

Még ki sem pihenten az előző heti bregenzi Turandot-utazás fáradalmait, máris kezemben volt 2 jegy a Toscara. Ezalkalommal tudtam, hogy egyetlen esőcseppre sem kell számítanom, mert a nyár harmadik hőséghulláma tombolt. Így nagy örömömre csak azon kellett gondolkozzak, hogy mennyire legyen elegáns az a nyári ruha, amit erre az estére felveszek. Valahogy az volt az érzésem, hogy a burgenlandi szabadtéri játékokra legtöbben lazábban jönnek el, nem lévén olyan magas rangra emelve. Ugyanakkor mégiscsak egy Toscat nézek meg...

 

Egyike a kedvenc operáimnak, és  mint ilyen eleget láttam már ahhoz, hogy szinte kívülről tudjam, melyik felvonásban ki kinek mit mond és miért. De mert tudtam, hogy a kőfejtőben még mindig nem oldották meg a szöveg feliratozását, kikerestem az Operák könyvéből a tartalmát és mint gyerekkoromban, felkészültem az estére.

 

Szóval tartalom megvan, ruha, kukker rendben és még a kertiszékek párnája is előkerült, már csak kellemessé kellett tenni az estét.

 

Mert ezalkalommal nem a restiben akartunk enni.

Rust, ami a kőfejtőtől egy kilóméterre fekszik, a Fertőtó egyik legtündéribb települése. XVI-XVII. százai ódon kőházakkal, virágdíszes, csinos főtérrel és sok gólyafészekkel. A fertőtavi borászok egyik központja, így sok pincészet és étterem is található benne. Bécsből kényelmesen egy óra alatt le lehet jutni ide. Miután letértünk a A4-es autópályáról a burgenlandi szőlőföldek között csalinkázott az út. És nincs az a táj, ami a lemenő nap sugaraiban ne a legszebb, leghívogatóbb formáját mutatná.
 

Rustba érve a főtéren parkoltunk és a lehető legelső étterembe, az Im Hofgassl-ba szaladtunk be. Nem is tudtuk akkor még, hogy hova cseppenünk, csak a 36 fokban egy hideg fröccsöt kerestünk valahol.

A zárt udvarban nagy fehér napernyők alatt, hortenzia és leanderbokrok között álltak az asztalok és meglepően tele volt a kerthelység. Megállítottak, majd egy üres asztalhoz vezettek. Húúú, ez egy siki-miki étterem - gondoltam magamban. Na mindegy, fröccsöt itt is mérnek és majd kialakul.

 

Jött is hamar a pincér, aki persze magyar volt, úgyhogy neki nem kellett elmagyarázni, hogy inkább egy hosszúlépést kérnénk Sommerspritzer helyett. Azután szó szót követett, ajánlott néhány étket és mi csak annyit mondtunk neki, hogy "jó, hozza, de a Toscara oda kell érjünk!".

Egy nyáriasan könnyed, de a modern konyhaművészet jó néhány fogását felmutató vacsorát kaptunk, marinált rókagombákkal, tonhaltartárral avokádókérmen, fetőtavi fogassal és feketetésztás kalamárival. Még mindig összefut a nyál a számban, ha rágondolok.

 

Az a néhány hosszúlépés kellően nyugodt hangulatba kerített az opera kezdetére. Nem is nagyon figyeltünk arra, hogy hol álljunk meg a focipálya nagyságú parkolóban, ahonnan a kőfejtő gödrébe egy fura kétszer 40 méter hosszú rámpa visz le. Igazából csak le- és feljutni nehéz ezen a területen. Ha az ember már a gödörben, akkor minden kényelem karnyújtásnyira van. Büfé, asztalok, padok és szanitérhelységek tömkelege.

 

 

Már messziről látszott a színpad fő eleme, egy izmosan szép felsőtestű, kinyúj-tott karú angyal szobra -  igen nagyméretű madártollas szoknyával. Kicsit, mintha letűnt diktatúrák megrendelésére készült volna, úgyhogy tán az elnyomó rendszert volt hivatott jelképezni - Scarpia? Vagy mégsem azt, mert olyan fiatalosan szép volt, így a szerelmet -  Tosca? Erre végül se jöttem rá.

Viszont a színpad zseniális volt. Az óriási madártollas szoknya alatt - ami az első taktusok után szétnyílt - zajlott minden.

 
Benne volt ügyesen kivetítve a színes háttér, hol egy templom freskói, hol reneszánsz festmények öregedő férfiak nőkkel való hadakozása, hol a tűz lángolt fel, ha Scarpia tombolt, hol meg az épp éneklő szereplőket vetítették ki nagyon nagyba a háttérben.

Az első felvonás Te Deum-ja az elmaradhatatlan tüzijátékba torkollott. 

A szünet után Scarpia ugyan nem hozta a várva várt mélyhangú beszólását, de a dulakodós jelenet oly módon drámaira sikeredett, hogy Tosca - szerintem nem tervezetten - elesett és még a ruhája is elszakadt. Így a "mori, mori" felkiáltás igazán adekvált volt. Toscát megtapsolták, míg a levéláriáért nem járt dícséret. Cavaradossit viszont szokatlan módon úgy lőtték, le, hogy a nézőtér felé néztek a puskák. És végezetül a toscai ugrást is máshogy oldották meg - a kőfejtő jobb felső sziklájáról hullott alá egy hosszú piros stóla irányított reflektorfényben.

 

Igen, ez show volt a javából, de nagyon színvonalas. A hangosításon javítottak, de biztosan nem olyan profi mint a bregenzi, viszont szól, mert itt nincs a környéken kutya se, akit zavarna. Az énekesek - itt is több szereposztásban - tán ismertebek is, mint a bregenzi fiatalok, mindenesetre a látott garnitúra megállta a helyét. A itteni színpadkép nekem jobban tetszett, de ennek azért lehet az az oka, hogy itt közelebb és jobb helyen ültem, viszont azért itt nem volt annyi akrobatikus extraelem, mint a Seebühnén. A rendezés persze itt is klasszikus, nehogy elriasszák az évente egyszer operába menő nagyérdeműt. Aki most is nagy örömmel tapsolta meg a látottakat.

Egyetlen hibát azért elkövettünk, mert a végén az idő előrehaladtára való tekintettel éjjeli Würstchen evés nélkül hagytunk el a gödröt, az hívén, hogy azzal kis időt spórolunk meg. Hát nem, mert a szomszédos faluban, Mörbischben megrendezett operettestnek pont ugyanakkor lett vége, így egy bő félórát álltunk idegesen a parkoló mező kijáratánál  zöldjelzésre várva.

Ezen kis malőr ellenére nagyon tetszett, nagyon élveztem. Jövőre egy vígopera, a Szerelmi bájital és a hagyományos passiójáték közül lehet majd választani.  

(Képek: saját, internet)