Micsoda? - na azért erre már majd kiestem az ágyamból. Elkezdtem figyelni, mi jöhet még? Majd hamar rájöttem, hogy ezzel a mondattal - azon túl, hogy bimbózó öntudatukat egy kicsit ismét meglegyintették - leginkább a következő, osztrák-brazilra akarták felhívni a figyelmet. És ez alkalommal nem a jegyeladás okán, mert a jegyek pontosan 3 óra alatt keltek el már hetekkel ezelőtt. Épp élőben követhettem, merthogy sokszori nyaggatás után az egyik focibolond Rapid rajongó kollégám végre hajlandó volt felajánlani, hogy elvisz erre a meccsre.
Juhéééé! -, meg még egyszer egy ehhez hasonló, de ellentétes érzelmű kurjantás, mikor megtudtam, hogy a jegy laza 60 euróba fáj. De jó helyünk lesz ezért, a bal kapu sarkában ülhetünk, majd közelről láthatjuk a gólt...Aha, a gólt.
És elérkezett a nagy nap. Ömlött. Reggel óta szinte folyamatosan és délutánra egyre jobban. Na szép, én nem állok az esőben egy focimeccs miatt - gondoltam - , de hamar megnyugtattak, ez a stadion nem olyan. Ennek fedett a lelátója, egyet se féljek.
Persze az Ernst Happel stadion, az nem olyan, az modern. És valóban, ez egy 5 csillagos stadion majd 50.000 férőhellyel, a modern kor minden igényét kielégítve.
De ki az az Ersnst Happel? - nem inkább Horts Tappert? -, mert annak még van is értelme, ő mégis csak Derrick felügyelő. Ernst Happel viszont, az osztrákok legendás focistája és futballtrénere volt. Vele lettek az osztrákok harmadikak az 1954-es foci vébén Svájcban (akkor, amikor a magyar csapat vereséget szenvedett a németetek ellen Bernben). Rá emlékezve keresztelték át 1992-ben a ma 80 éves egykori Prater Stadiont.
A metrók sűrűn egymás után érkeztek a megállóba, ahol igen sokan álltak és békésen követték a hangosbemondó kérését, hogy esetleg az első ajtókhoz is fáradnának beszállás végett. Meglepően nagy számban láttam 6-16 éves közötti gyerekeket is, jól beöltöztetve téli ruházatbe, persze apai, nagybácsii kísérettel. Az urak legfőbb jellemzője az volt, hogy mindnek a nyakában volt egy Österreich feliratú piros-fehér sál. Sárga-zöld brazil színeket csak elvétve, esetleg egy-egy gyerek kezében láttam. Ez ma osztrák buli lesz!
A metrókocsikban egy gombostűt nem lehetett volna leejteni, de miután belátható volt a megállók száma, békésen tűrte mindenki a tömegnyomort. A stadionnál azután egyszeriben kiürült a mertó, megindult a népvándorlás a 400 méterre levő épület felé a még mindig szakadó esőben.
Bejutni pont 2 perc volt, annyi kapun engedték be a népet. Ide igazándiból eljutni nehéz csak, a stadionba be már gyerekjáték. A jegyek vonalkódosak, nőknek külön kapurész van fenntartva, ha esetleg személyes ellenőrzésre kerülne sor, mint a reptereken.
Bent a műsorközlő épp buzdította a nézőket, hogy mindjárt kezdünk. Akkor jönnek a himnuszok és azután már a foci - gondoltam.
De tévedtem, mert elébb még egy kis unga-bunga: jön az elmaradhatatlan Radetzky-marsch - mondták a kísérőim.
- A mi?
A műsorközlő megkért mindenkit, hogy vegye elő az ülésekbe betűzött, Stiegl sörgyár által szponzorált piros-fehér-piros zászlót ..., de ekkor már nagyban szólt az idősebb Strauss által komponált dal. És az egész stadion, mind a 48.500 ember lobogtatta a zászlókat és dúdolta az osztrákok nem hivatalos himnuszát. Jó volt látni az óriási lelkesedést.
Majd jöttek az igazi himnuszok. A brazilok katonás ritmusújára még emlékeztem a nyári vébéről, de őszintén megvallom, az osztrák himnuszt most hallottam először. Beszélni róla az elmúlt időben persze igen, hisz nemrég módosították. Hogy jobban megfeleljen a nemek egyenlőségének!
Az osztrák himnusz zenéjét egy bizonyos Johann Baptist Holzer, Mozart kortársa írta 1785 körül. Ő Bécs akkori egyik legismertebb dalszerzője volt, tőle származik ez a Szabadkőműves kantáta, amit e titkos társulat rendezvényzáró dalként énekelt.
A Habsburgok himnuszát, amit Haydn komponált, most a németek használják megmásított szöveggel, így újat, sajátot kellett találni a háború után. Ehhez a sokáig Mozartnak tulajdonított szép dallamhoz kerestek szöveget a kiírásban. Paula Preradovic, egy horvát felmenőkkel rendelkező költőnő lett végül a győztes, aki a II. világháború után enyhe politikai befolyásoltság alatt írta meg a szövegét.
Szóval ez egy szabadkőműves dal modern mondandóval, amiben 2012 januárja óta már nemcsak a hazafiak, de a honleányok is meg vannak énekelve.
Na de, térjünk vissza a gyepre, mert ott meglepő gyorsasággal történetek az események. Már a 6. percben óriási üdvrivalgás hallatszott. Lőttek egy gólt! És nem a brazilok! Igaz, lesből lőtték így nem adták meg, de gól volt. Ezen felbuzdulva, na meg, mert hát mégis a világ egyik legjobb válogatottja játszik, egész jó és élvezhető megmozdulások voltak a pályán.
Pályán kívül meg népünnepély zajlott, folyamatosan szóltak a mély hangú dobok, így hívva mindenkit szurkolni. Az osztrák ultrák, akik a kijelzővel szembeni rövid oldalon ültek, csinálták a hangulatot. Hol egy piros rakétát lőttek ki, amit a helyszínen tartózkodó nem kevés biztonságis percek alatt hatástalanított, hol hullámzást indítottak, önmaguk szórakoztatására. Ez utóbbi egész sikeresnek bizonyult, mert az első félidő második felében az egyik hullám vagy nyolcszor körbement.
Hogy ne csak szellemi táplálékunk legyen, elmentünk a büfébe sörért és hot-dogért.
Hot-dog! Szerintem 30 éve nem ettem ilyet, de azt mondták, meccsen ez dukál. A sör minden zászló szponzoráció ellenére sajnos Ottakringer hordókból folyt, de odavihető volt a székekhez és az ára is elviselhető volt - 4.1 EUR. És volt perec is, meg forró tea a kicsit fázósaknak, mert ugyan a lelátó valóban fedett, de a műanyag székek kicsit sem melegítenek. Nem véletlenül jött a legtöbb osztrák bakancsban és valamiféle sportdzsekiben aznap este.
Valamikor a második félidő elején azután szép csendesen bevitt Brazilia egy találatot. Az előttem néhány sorral ülő nagy sárga-zöld zászlóba burkolódzott fiatal lánynak úgy szóltak, hogy gól esett, ünnepelhet. A műsorközlő bemondta ugyan, de még csak meg sem mutatták ismétlésben a kijelzőn. Igen csalódott voltam, hogy nem láthattam legalább három kamera-állásból a gólt.
Viszont ez megint elindított valamit az osztrák focistákban, elkezdték ostromolni a brazil kaput. És láss csodát, kiharcoltak egy 11-est. Ugyan azt sem mutatták, hogy kit hogyan rúgtak fel, ezzel szemben pont előttünk volt az egész mezőny, amikor készültek a lövésre. Mondanom se kell, hogy a stadion egy emberként pattant fel és előretartott, rezgő karokkal, hangosan huhogva morajlott, míg a csatár nem értékesítette a pontot. Erre óriási üdvrivalgás tört ki a nézőtéren, mindenki felkapta a zászlóját és azzal hadonászott. Néhány percig szűnni sem akart az örömmámor. A műsorközlő játszott a nézőkkel, megszólalt valami zene is, többször felszólította őket, hogy közösen ismételjék meg a táblán látott eredményt: 1-1.
Szóval lehet csöndben gól kapni és nagyon hangosan gólt rúgni.
A hangulat tetőfokán volt. Igazándiból ekkor kezdtem el élvezni a látottakat. De sajnos nem tartott sokáig, egyrészt, mert valahogy megint ellaposodott a játék, másrészt mert - bár mondogatták, hogy elég lenne a döntetlen, ne legyünk telhetetlenek - a brazilok rúgtak még egy gólt a 85. percben. Csak úgy lazán. Érdekes, ez egy csöppet sem rendítette meg a szurkolókat.
Volt még egy közjáték is, beszaladt a pályára egy huszonéves srác, brazil mezzel és egy filctollal. A biztonságiak ugyan utána vetődtek, de ő gyorsabb volt, így elérte, amit akart: egy autogramot az egyik braziltól. Az est egyik legnagyobb tapsát ő kapta. Nem úgy Neymar. Az ő időhúzását csúnyán kifütyülték, mintha nem ő lenne a világ egyik legjobb focistája. A kritika az mindenkinek kijár, a lelátó népe kíméletlen.
A meccs után a hihetetlen sebességgel kiürülő stadionból a metró begyakorlott rend szerint 10 perc alatt nyelte el a nézőket. Villogó kijelzők mutatták, hogy melyik bejáraton lehet és hol már nem felmenni a peronokhoz. Várakozás közben hallott vélemények szerint a kiegyenlítő gól volt a bizonyíték, hogy nem teljesen hasznavehetetlen a nemzeti tizenegyük. Több, mint tisztességesen helytálltak ezen a baráti meccsen. De mégiscsak a brazilokkal játszottak, tőlük kikapni meg nem is olyan nagy szégyen.
Elnézvén a sok csillogó szemű gyereket és lelkes felnőttet, akik biztosan a következő meccsen is kint lesznek, elkapott a sárga irigység: Nem lehetne, hogy egyszer majd egy elvesztett magyar focimeccsről én is ilyen büszkeséggel megyek haza?!?
A metrókocsikban egy gombostűt nem lehetett volna leejteni, de miután belátható volt a megállók száma, békésen tűrte mindenki a tömegnyomort. A stadionnál azután egyszeriben kiürült a mertó, megindult a népvándorlás a 400 méterre levő épület felé a még mindig szakadó esőben.
Bejutni pont 2 perc volt, annyi kapun engedték be a népet. Ide igazándiból eljutni nehéz csak, a stadionba be már gyerekjáték. A jegyek vonalkódosak, nőknek külön kapurész van fenntartva, ha esetleg személyes ellenőrzésre kerülne sor, mint a reptereken.
Bent a műsorközlő épp buzdította a nézőket, hogy mindjárt kezdünk. Akkor jönnek a himnuszok és azután már a foci - gondoltam.De tévedtem, mert elébb még egy kis unga-bunga: jön az elmaradhatatlan Radetzky-marsch - mondták a kísérőim.
- A mi?
A műsorközlő megkért mindenkit, hogy vegye elő az ülésekbe betűzött, Stiegl sörgyár által szponzorált piros-fehér-piros zászlót ..., de ekkor már nagyban szólt az idősebb Strauss által komponált dal. És az egész stadion, mind a 48.500 ember lobogtatta a zászlókat és dúdolta az osztrákok nem hivatalos himnuszát. Jó volt látni az óriási lelkesedést.
Majd jöttek az igazi himnuszok. A brazilok katonás ritmusújára még emlékeztem a nyári vébéről, de őszintén megvallom, az osztrák himnuszt most hallottam először. Beszélni róla az elmúlt időben persze igen, hisz nemrég módosították. Hogy jobban megfeleljen a nemek egyenlőségének! Az osztrák himnusz zenéjét egy bizonyos Johann Baptist Holzer, Mozart kortársa írta 1785 körül. Ő Bécs akkori egyik legismertebb dalszerzője volt, tőle származik ez a Szabadkőműves kantáta, amit e titkos társulat rendezvényzáró dalként énekelt.
A Habsburgok himnuszát, amit Haydn komponált, most a németek használják megmásított szöveggel, így újat, sajátot kellett találni a háború után. Ehhez a sokáig Mozartnak tulajdonított szép dallamhoz kerestek szöveget a kiírásban. Paula Preradovic, egy horvát felmenőkkel rendelkező költőnő lett végül a győztes, aki a II. világháború után enyhe politikai befolyásoltság alatt írta meg a szövegét.
Szóval ez egy szabadkőműves dal modern mondandóval, amiben 2012 januárja óta már nemcsak a hazafiak, de a honleányok is meg vannak énekelve.
Na de, térjünk vissza a gyepre, mert ott meglepő gyorsasággal történetek az események. Már a 6. percben óriási üdvrivalgás hallatszott. Lőttek egy gólt! És nem a brazilok! Igaz, lesből lőtték így nem adták meg, de gól volt. Ezen felbuzdulva, na meg, mert hát mégis a világ egyik legjobb válogatottja játszik, egész jó és élvezhető megmozdulások voltak a pályán.
Pályán kívül meg népünnepély zajlott, folyamatosan szóltak a mély hangú dobok, így hívva mindenkit szurkolni. Az osztrák ultrák, akik a kijelzővel szembeni rövid oldalon ültek, csinálták a hangulatot. Hol egy piros rakétát lőttek ki, amit a helyszínen tartózkodó nem kevés biztonságis percek alatt hatástalanított, hol hullámzást indítottak, önmaguk szórakoztatására. Ez utóbbi egész sikeresnek bizonyult, mert az első félidő második felében az egyik hullám vagy nyolcszor körbement.
Hogy ne csak szellemi táplálékunk legyen, elmentünk a büfébe sörért és hot-dogért.
Hot-dog! Szerintem 30 éve nem ettem ilyet, de azt mondták, meccsen ez dukál. A sör minden zászló szponzoráció ellenére sajnos Ottakringer hordókból folyt, de odavihető volt a székekhez és az ára is elviselhető volt - 4.1 EUR. És volt perec is, meg forró tea a kicsit fázósaknak, mert ugyan a lelátó valóban fedett, de a műanyag székek kicsit sem melegítenek. Nem véletlenül jött a legtöbb osztrák bakancsban és valamiféle sportdzsekiben aznap este.
Szóval lehet csöndben gól kapni és nagyon hangosan gólt rúgni.
A hangulat tetőfokán volt. Igazándiból ekkor kezdtem el élvezni a látottakat. De sajnos nem tartott sokáig, egyrészt, mert valahogy megint ellaposodott a játék, másrészt mert - bár mondogatták, hogy elég lenne a döntetlen, ne legyünk telhetetlenek - a brazilok rúgtak még egy gólt a 85. percben. Csak úgy lazán. Érdekes, ez egy csöppet sem rendítette meg a szurkolókat.
Volt még egy közjáték is, beszaladt a pályára egy huszonéves srác, brazil mezzel és egy filctollal. A biztonságiak ugyan utána vetődtek, de ő gyorsabb volt, így elérte, amit akart: egy autogramot az egyik braziltól. Az est egyik legnagyobb tapsát ő kapta. Nem úgy Neymar. Az ő időhúzását csúnyán kifütyülték, mintha nem ő lenne a világ egyik legjobb focistája. A kritika az mindenkinek kijár, a lelátó népe kíméletlen.
A meccs után a hihetetlen sebességgel kiürülő stadionból a metró begyakorlott rend szerint 10 perc alatt nyelte el a nézőket. Villogó kijelzők mutatták, hogy melyik bejáraton lehet és hol már nem felmenni a peronokhoz. Várakozás közben hallott vélemények szerint a kiegyenlítő gól volt a bizonyíték, hogy nem teljesen hasznavehetetlen a nemzeti tizenegyük. Több, mint tisztességesen helytálltak ezen a baráti meccsen. De mégiscsak a brazilokkal játszottak, tőlük kikapni meg nem is olyan nagy szégyen.
Elnézvén a sok csillogó szemű gyereket és lelkes felnőttet, akik biztosan a következő meccsen is kint lesznek, elkapott a sárga irigység: Nem lehetne, hogy egyszer majd egy elvesztett magyar focimeccsről én is ilyen büszkeséggel megyek haza?!?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése