Templomok éjszakája 2014

Nincs még 2 hete, hogy a bécsi sajtó - ahogy kell - szépen beharangozta, hogy péntek este megint sor kerül a templomok éjszakája-ára. Mint minden olyan eseménynél, ahova száznál több embert várnak, az általam reggel hallgatott városi rádió (Radio Wien) is kiküldött egy száguldó riportert, hogy megkérdezze az egyik nagyobb templom illetékesét, mivel készülnek erre az alkalomra. Megmondom őszintén, hogy bár többször lett volna már alkalmam ilyenen részt venni, aznap reggel is csak elengedtem a fülem mellett a hírt. Vastagnyakú kálvinista lévén olyan értelmetlen dolognak tartottam, hogy a templomok éjszakáján vegyek rész. Hát a templomba istentiszteletre megy az ember vasárnaponta, nem bámészkodni....

Így azokról a bíborvörös-sárga molinókról sem vetem tudomást, amelyek már napok óta a templomok falán erre a programra hívták fel a figyelmet. 
Aztán péntek este lett és egy galériamegnyitón szóba került ez a téma. Ketten váltig állították, hogy a templomok éjszakája menő program.
- De miért? Mi van ott, mit csinálsz ott? - kérdeztem. 
- Hát csak megyek a tömeggel egyik templomból a másikba. Mint a múzeumok éjszakáján. Tavaly tök jó volt, mert az egyik helyen a szerzetesek látván, hogy kicsit el vagyok már fáradva megkínáltak a saját borukkal.... Most is csak hagyom magamat sodortatni. 

Végül - minden averzióm ellenére - csatlakoztam egy kis csapat templomvadászhoz.

A Schwedenplatztól fel a Grichengassén rögtön az első a görög ortodox egyház temploma volt a csodás ikonosztázsával és a meglepő, hosszú folyosós bejáratával. Ritka, hogy a Heilige Dreifaltigkeit nevű templomba ünnepen kívül 'csak úgy' be lehessen jutni, így most 
özönlöttek az emberek, pedig nem is volt rajta a hivatalos templomlistán. Viszont rendezvény sem volt benne. A bizánci stílusú épületet ugyanaz a Theophil Hansen tervezte, aki a tőzsde és a parlament épületét is a XIX. század végén.    

A következő, néhány házzal arrébb, a Postgasse 8. alatt található templom volt. Majdnem elmentünk a kapuja mellett, csak a piros molinó tudatta, hogy itt is egy nyitott templom van. Ez az ukrán görög-katolikus templom, ahol épp anyanyelven kezdődött az esti mise, így az az itt is meglevő ikonosztázs megcsodálása után hamar  kijöttünk, hogy ne zavarjunk. 

Persze elvettem egy ismertetőt, hogy majd utánaolvasok a templomnak, de erre végül nem került sor. 
Jött a következő templom. Nem is, az egy rendház volt. Szépséges vörös rózsa bokrokkal a bejáratánál. A kapuban nagy gyertyák álltak őrt, bent meg töltögettek valami itókát kis poharakba. De mi inkább a kerengő és annak kertje felé vettük az utunkat, ami az egyetlen épen maradt középkori kerengő Bécsben. Hogy ez egy működő kolostor, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy szembejött velünk egy fiatal nagyszakállú szerzetes világos barna reverendában, kezében egy üveg Pilsner Urquellel. Ezek után az egyik beugróban álló szobabiciklin már meg sem lepődtünk. A kerengőt aznap estére pici gyertyákkal és vörös rózsákkal díszítették. A kerengőből néhány lépcső vezetett fel az igen impozáns méretű, kora barok dominikánus templomba (Maria Rotunda). Visszafelé a rendház kijáratnál még megkínáltak bennünket a kis poharakba kitöltött saját készítésű borpárlattal. Az íze karácsonyt idézte a sok fűszerrel, de nem mertünk kétszer kérni belőle. 

A bortól és a látottaktól fölbátorodva egyre nagyobb izgalommal kerestük, hogy melyik legyen a következő. Eddigre már volt kis könyvecskénk is, de Bécs belvárosa olyan, hogy lépten-nyomon templomra lel az ember. És ezen az estén csak követni kellett a tömeget. Néha nem is volt olyan könnyű bejutni egynémely templomba, mert igen sokan voltak az utcákon (utólag 150 ezer látogatóról beszélnek). Minden templom teljes pompában ragyogott, az oltárok meg voltak világítva, hogy az ember majdhogynem tátott szájjal bámulta a barok, gótikus csodaoltárokat, mennyezeti freskókat, szobrokat, arany angyalokat, díszítéseket. És sok helyütt muzsikával, vagy egyéb művészeti programmal várták a betérőket.  

Mint az un. egyetemi, vagy Jezsuita templomban is. Itt kivételesen nem az oltárt és a mennyezeti freskókat néztük, mert az sötétbe borult teljesen, sőt az egész templomban csak a karzaton volt némi gyertyafény. A látogatók a padokban hátrafordulva két fiatal énekesnő és a fönt helyet foglaló kis zenekar lenyűgözően szép zenéjében gyönyörködhettek.

Eddigre egészen rákaptam a templomvadászat ízére és megéreztem a dolog dinamikáját. Templom, oltár, megbámul - pipa. Templom, freskó, megbámul - pipa. Templom, rendezvény, megpihen - pipa...


Voltam olyan kápolnában, ami - bár a belvárosban van - még az utcájában sem jártam soha. Pedig igencsak említésre érdemes! A Schönlaterngasse mellett áll a ciszterek kicsi, de annál gyönyörűbb barok kápolnája, amit 1679-ben szenteltek fel. A Bernardi kápolnába 50 főnél több nem nagyon fér be, de aznap este legalább 100-an szuszakolták be magukat az esti misére. Én csak ámultam a kis templom szépségén. Nem véletlen, hogy közkedvelt esküvői helyszín.

És voltam Bécs egyik legrégebbi gótikus templomában, a Maria am Gestade nevűben is, aminek a főhajója keskenyebb, mint a kórus rész, ezért az egész olyan csőszerűnek tűnik, ha az ember csak úgy bekukkant egy délutáni városnézés alkalmával, de kitárul, ha beljebb megy a gótikus szobrok alatt.  

Végül eljutottam a bécsi templomok központjához, a Stephansdomba. Igazándiból be sem akartunk menni, mert már annyiszor jártunk ott. Most is ezer nép tolongott a bejáratnál, sorba kellett állni, hogy bejuthassunk. 
Bent igazi zsibvásár fogadott: turisták mindenhol, ide-oda mászkált mindenki, egy Woopi Goldberget meghazudtoló fürgeségű karnagy táncolt az amerikai templomi kórus előtt, amit több óriás kivetítőn közvetítettek, villogtak a vakuk, a templom oszlopai vörös és kék színnel voltak megvilágítva....
De középen, kifeszített szálak és azokra irányított súrolófény előtt némán, de hatalmasan ott lebegett a megfeszített Krisztus szobor. 
És ekkor értettem meg mi a valós értelme ennek a rendezvénynek: akár szavak nélkül is hirdetni az Isten dicsőségét.