De még mennyire hogy máshogy! És nemcsak az óra, de az embereket is más mozgatja.
Budapesttől majdnem pontosan 700 kilométerre van a madarasi hegycsúcs, ahol 1800 méter magason az elmúlt években fölépült 2-3 panzió (pl. Súgó Panzió). Nem egészen olyanok mint az osztrák sípályák környékén, de nagyon kényelmesek és modernek. Ja, és csak magyarul beszélnek bennük.
Mellette kialakítottak egy kisebb sípálya rendszert is, felvonókkal. Délben itt is lehet hüttézni a napsütésben, csak Bratwurst helyett zsírosdeszka van hagymával, meg mici (mics). Ez utóbbi olyan hosszúkás fasírt faszénparázson kisütve mustárral és jófajta sűrű fehérkenyérrel. A sülő hús illata messziről telecsalogatta a panzió teraszát. (Mint utóbb megtudtam ez a fasírtocska azért olyan fímon, mert disznóhús mellett bárány és marhahús is van benne fokhagymával, csomborral, borssal és egy csipet szódabikarbónával vegyítve).
A mindenhol megszokott üdítők mellett ásványvízből itt hargitait mérnek, sörből 2 helyit lehet fogyasztani: a nekem jobban ízlő Ciuc - csíki, - és a kicsit a Kőbányaira hajazó Hargita nevűt.
Vicces módon ugyanannyiba kerül a szilvapálinka (5,5 RON) egysége, mint a söré. Csak itt 1 decit adnak érte. A kezdeti ódzkodás után, hogy ennyit nem lehet meginni, csak lecsúszott. Hát mert olyan bársonyosan simogató egy ital ez.
Kicsit följebb a hegy legtetején van egy székely zarándokhely, ahova az óév utolsó óráiban mentünk fel. Nagyon meglepő látvány volt a hegycsúcs tetején az a száz-kétszáz kisebb-nagyobb kopjafa látványa, mind egy-egy kőhalomba állítva. Bár lejjebb volt némi hó, fönt majd mind elolvadt, így csak a pala színű köveket, jeget és a fejfákat találja az ember. A szél és a zord időjárás megtépkedte a nemzetiszínű szalagokat, amikkel minden egyes kopjafa át volt kötve. A legtöbb kopjafán nemcsak a faragás, de felirat is jelzi, hogy ki és mikor állította.
A kilátás a csúcsról pazar, körbe látszanak a hegyek a köd fölött, ami aznap a Maros völgyébe és a csíkszeredai, székely-udvarhelyi környékre rátelepedett. E gomolygó szürkeség fölött nézhettük végig a 2013-as év utolsó, aranyban úszó naplementéjét.
No de Szilveszter estéjén mulatni kell, amiben nem volt hiány. A szintetizátoros este 7-től hajnali 5-ig kotta nélkül nyomta, alig hagyva abba a zenélést. Volt csárdás, csűrdöngölös, 'Sej, haj Rozi!, Rock and roll a Hungariától, Máté Péter, Jávor Pál, a KFT örökérvényű Afrika című száma Hargitára átírva, bármi, amit a magyar könnyűzenei irodalom az utóbbi 40 évében talp alá szerkesztett. És bár nekünk néha soknak tűnt, a helyiek másnap arról panaszkodtak, hogy "lusta volt a zenész ember".
A nagyon szolgálatkész és kedves személyzet tagjai, miután az est előétele fel- és lekerült az asztalokról, maguk is táncra perdültek. Felhúzták a fekete hosszú csizmájukat és úgy pörögtek-forogtak, mintha épp egy helyi lakodalmon lennének. A csárdás jobban ment nekik, mint az úri nagyközönségnek úgy 10 óra tájban eljátszott Kék Duna keringő, de mindannyiunkon túltettek a táncban. És 11 körül egyszer csak kicsapódott a konyhaajtó, és az addig ott szolgáló konyhások is kiperdültek, levetették a kötényüket és bizony beálltak ők is táncba.
Az első éjfél 12-kor jött. Kaptunk tortát és pezsgőt, és számoltuk a másodperceket vissza, de a Boldog új évet! mondat után csak kintről hallatszott egy két tűzijáték durranása.
Huh, nem lesz Himnusz? Most akkor ez hogy? Itt mindenki magyar, akkor sem lehet...?
De hát mégiscsak külföldön vagyunk, 500 km-re a határtól.
Lett helyette székely himnusz Csaba Királyfival és sok-sok könnyel....
És ezután jött egy időrés, amire valahogy senki nem számított, az az egy óra, ami hiányzott az óévből, hiszen annak még nincs vége a mi időszámításunk szerint, az új pedig csak 1 óra múlva kezdődik. Valahogy úgy éreztem, hogy nemcsak én várom a második éjfélt, az igazit, de a helyiek is.
És el is jött, újabb pukkanós pezsgőkkel és koccintással és magyar Himnusszal.
Éjjel 2-kor - amikor néhányan már végképp nem bírták és aludni tértek volna - az asztalokra került az est fénypontja, a tőtelékes káposzta. Kicsi töltelékek káposzta ágyon, tejföllel lelocsolva. Na, az olyan volt mint a mesében! Nem volt az túl savanyú, nem volt elfűszerezve, csak egyszerűen a káposzta, a darálthús és a füstölt csülök ízei harmonikusan összeérve. Meg is kellett rögtön keresnem a konyhán azt a két leányzót, akik a nagy kondérban elkészítették ezt az étket, hogy megkérdezzem, mi van ebben, hogy ilyen finom.
Csak só és bors és a töltelékben levő szalonnán levő picike paprika. Nyammm!
Másnap a szentegyházi templom miséjén vehettünk részt, ahol vagy 180 fejkendős, fekete kabátos asszony ült a padokban, de férfiembert nem láttunk egyet sem.
Persze, az átmulatott éjszaka..., gondoltam.
Hát nem! A mise után, mikor a templom főkapuján kijőve még egyszer hátrafordultam, megláttam, hogy a jobb- és baloldal felőli kiskapukon csak úgy ömlenek lefelé fekete rövid kabátban, fejükön fekete bárányszőrből készül kiskucsmával a férfiak a karzatról. Volt ugyan, akin átment a 'szilveszeti gyors', de egy se szalasztotta el meghallgatni az új évre készített isteni üzenetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése